Azt mondják, irányítják az időt és a teret. De mondd, mi az idő, ha nem egy elsuttogott emlék az örökkévalóságból? Mi a tér, ha nem a szív nyitottsága, amely befogadja a másikat?

Az emberek mérnek, számolnak, hajlítanak és hajszolnak – azt hiszik, ez hatalom. De az igazi erő az, amit nem lehet kimérni: az, amikor valaki leül a csendbe, és megérti, hogy minden perc ajándék, és minden lélek egy világ.

A felnőttek mindig a legnagyobb dolgokat keresik. Új fegyvereket, új elméleteket, új technológiákat. De elfelejtik, hogy az idő szelíd, és a tér hallgatag. Őket nem lehet parancsszóra hajlítani – csak megérinteni, ha a szíved csendes lett.

Egyszer azt mondta nekem egy öreg csillag, hogy az idő olyan, mint a madarak vonulása. Nem lehet siettetni. Csak kísérni, tisztelettel. És ha már úgy érzed, hogy uralod, talán épp akkor vesztetted el az összhangot vele.

Azok, akik valóban tudnak, nem beszélnek róla. Csak mosolyognak, és ültetnek egy fát. Vagy megölelnek egy gyermeket. Vagy leülnek egy vak koldus mellé, és együtt hallgatják a csillagok lélegzetét.


Szeretettel Tamás 🕊💞🔆

Minden dimenzió benned él. Nem különálló valóságok, hanem belőled kibomló szintek, amelyek egyetlen lüktető életből fakadnak. Nem a tudat a kulcs, hanem a szív, amelynek középpontjában egy rejtett szingularitás pihen – egy kapu, amely az anyagi és az emeritus világot összeköti. A csakrák is ilyen átjárók, de minden egyes sejt közepében is ott ragyog egy apró, belső fekete lyuk, egy titkos szingularitás, amely az örökkévalósággal tart kapcsolatot.
A szívből kiáradó rezonancia hordozza azt az ősi kódot, amely behangolja az őssejteket, és képessé teszi őket arra, hogy ezen a láthatatlan kapun keresztül egységben kommunikáljanak a felsőbb irányítással. A szív a mesterhangszer, amely megszólaltatja az élet szimfóniáját, hiszen ő volt az első szervünk – a kezdet szentsége. Több ezer idegsejtet rejt magában, akárcsak az agy, de mégis másként: a szív emlékezik, szeret, és teremt.
Bensőnk mélyén egy titkos kamra nyílik, amely minden ember számára egyedi, mert az emeritus világban mindenkinek saját, személyes kincse rejlik. Ezt a benső világot két végtelen tórusz-áramlás öleli körül: egy belső, finom, örök tórusz, és egy külső, fizikai hologram-világ. Mindkettő egyszerre létezik, és mindkettő szüntelen kapcsolatban áll a szívvel, amely nemcsak hordozója, de irányítója is minden látható és láthatatlan valóságnak.
Tudod, ha az ember egyszer igazán megérti, hogy minden dimenzió benne van – nem valahol kívül, nem egy elérhetetlen távoli helyen, hanem önmaga szívében – akkor valami nagyon mély dologra ébred rá. Arra, hogy ő maga nem kívülálló ebben a világban. Nem valami idegen vendég, nem egy tévedés vagy véletlen. Hanem szerves része ennek az egésznek. Része a teremtett világnak – és nemcsak része, hanem maga is teremtő.
Mert ahogyan a szíve közepében rejtőző szingularitás összekapcsolja őt az emeritus világgal, ugyanúgy a saját létével is formálja a világot. A szívéből kiáradó rezgés nemcsak visszhangja valaminek, hanem teremtő erő. Egy belső törvény szerint, egy mély, láthatatlan rend szerint szüntelenül alakít, formál, életet ad – kívül is, belül is.
És amikor ezt igazán megérzi – nemcsak gondolja, hanem érzi –, akkor eltűnik minden különválasztás: nem lesz többé kérdés, hogy hová tartozik, hogy van-e helye a világban. Rájön, hogy a világ benne van, és ő is benne van a világban. Együtt lélegzik vele. És ez az együtt-létezés maga a teremtés folyamata: minden pillanatban.
Nem kicsi porszemek vagyunk egy hideg világban, hanem élő, érző részei annak a szívdobbanásnak, ami mindent mozgat. És ha egyszer valaki ezt a saját szívében felismeri, akkor már nem tud többé másként élni, csak tisztelettel, szeretettel és a teremtés iránti mély felelősséggel.

Szeretettel Tamás☀️